Negyvenkettő.

Amikor a Jégviráglányokat olvastam, egyedül voltam és sírtam az idegen fürdőszobában, majd három vágáscsíkot hasítottam az oldalamra, én is. De nem sikerült túl mélyre,  viszonylag hamar ráforrt az a vörös seb vagy hogy mondják, maximum egy kicsit csípett a víz hatására.

Nem tudom, miért vagyok így befolyásolható tudat alatt. Amikor újra hánytam 2 hete, akkor pont azután volt, amikor megnéztem azt a filmet. Hatással vannak rám ezek a külső dolgok és ez így nagyon nem jó. És tényleg nem tudom miért, pedig nem akarom.

Azóta nem emlékszem, hogy vágtam volna meg magam valahol. A kezemen nem mertem, mert az utolsó alkalmaknál adódtak némi problémák, és nem akartam, hogy megint legyen valami. Olyan helyen sem akartam, ahol nem látszik, mert az nem fáj eléggé. A hason, combon tök vastag a bőr, legalábbis a csuklóhoz képest mindenképpen. 

Most meg már nyár van...Nem hosszú gatyában járok...Vagy hosszú felsőben...így megint nem csinálhatok semmit, mert valaki észrevenné...és vissza kell fognom magam. Amúgy is ez már nem lenne túl komplett dolog...de amikor ideges vagyok és haragszom magamra, úgy szeretnék még nagyobb fájdalmat okozni...Mert úgy érzem semmit sem érdemlek meg, hiszen annyira kis semmirekellő vagyok.

Ha valamit sokszor mondogatnak, az egyszer úgy tudatosul az emberben, belevési magát a tudatba. Ez pl. egy tanulási leckénél tök jó, de bizonyos dolgoknál nagyon rossz. Súlyos következményeket vonhat maga után. Hát, ez van. Manapság így kell élni.