C s o d á l a t o s . . .

A hétvégém olyan varázslatosan, meseszépen, csodálatos volt. Péntek reggel héttől vasárnap este hétig, sosem éreztem még magam olyan jól, mint akkor. Mármint mostanában biztos nem. Pont erre volt szükségem. Távol a családtól, távol az emberektől, távol a rosszakaróimtól, távol mindentől és mindenkitől. Minden rossztól. Még az evés sem okozott problémát, annak ellenére, hogy reggeliztem, ebédeltem és még egy kis vacsora is előfordult. Még mozogtam is, de azt se olyan durván, ahogyan szoktam, örömmel mentem el futni, vidám voltam, sétáltam, bicikliztem.

Nagyon, nagyon boldog. Semmi sem számított, sem a múlt, sem a jövő, csakis a jelen. A tökéletes jelenben élhettem. Még hintáztam is, a felhők között éreztem magam, ahogyan szárnyaltam a levegőben. Semmi, semmi nem számított, csak az, ami éppen akkor történt. 

Aztán elérkezett a hazaérkezés pillanata. Mintha az egész csak egy szép álom lett volna, hiszen visszaérve semmi köze nem volt a valósághoz. Mintha nem is értettem volna, hova kerültem, vagy hogy hol vagyok. És egyszer csak tönkrement mindent. Pont azon az estén, nem, még véletlenül sem lógott át a hétfőbe, valaminek muszáj volt történnie, hogy tönkretegyen. Hát persze, semmi sem lehet tökéletes.

De legalább majdnem teljes három napig normális lehettem...élhettem...boldog voltam...és jól éreztem magam...A lehető legeslegeslegjobban.