Csurran-cseppen az édes méz.
Lekvárrá válik minden kép.
Cikázva, kanyarodva folynak le a falakon,
Akárcsak a könnyek az arcokon.
Az égbolt fölveszi fekete köpenyét,
Majd megsüti a lisztes kis pitét.
Tesz bele egy kis jegenyét,
Árva gyermek követeli kenyerét.
Halmokban terem a rengeteg virág a zöld gyepen,
Ha olyan vagyok, én is leszedem.
Ezután körkörös mozdulattal dobom a levesbe,
Majd pedig ismét zuhanok az üresbe.
Sírás, szakadék, mosott kép,
Elfogyott az édes méz.
A lekvár összefagyott a jegenyével,
Már senki sem tapsol a tenyerével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése