A bloggal kapcsolatban. A családom már hetek óta olvasta titokban, csak nem akarták elmondani. Nem írom le az egészet, csak így nagyjából, mert a részletekre még most is szörnyű visszaemlékezni....
Egyszer, az egyik pillanatban egy számomra fontos rokon (a továbbiakban T. ) a dolgozószobában nyitotta meg az oldalt, miközben anya éppen felmosott, T. közben pedig így szólt:
- Na, nézzük, Léna drága már megint mivel teszi tönkre magát ... Mi a napi önkínzás tárgya, lényege - közben pedig szinte mosolygott, mintha nem is mondta/gondolta volna komolyan.
Anya rápillantott a képernyőre, majd az arca teljesen elsápadt és könnyek csordultak a szeméből. Eldobta a felmosót és a lépcső felé igyekezett, én pedig ekkor jöttem lefelé...
- Nem bírom tovább Léna, elmegyek. Felfoghatatlan számomra ez az egész. Kínlódjon veletek apátok tovább. Engem felejtsetek el...
- De hát... - szólaltam volna meg kétségbeesetten, mit sem sejtve az egészről, mikor T. kihozta a laptopot a folyosóra és hirtelen úgy ledöbbentem...teljesen lefagytam, a pohár pedig kicsúszott a kezeim közül.
- Éééén..megmagyarázoom...eez...nem is ....
- NE IS PRÓBÁLKOZZ! NEM ÉRDEKEL! LÉNA, TE NEM VAGY NORMÁLIS, MÉG AZT HITTEM, HOGY TALÁN TE, DE EZEK UTÁN...NEM BÍROM MÁR VELETEK, EGYSZERŰEN NEM BÍROM. EGYIK NAGYOBB HÜLYESÉGET CSINÁL, MINT A MÁSIK. ÍGY LESZ A LEGJOBB MINDENKINEK. NEM TUDOK MÁR RÁTOK ...VELETEK...
Végig se mondta, sírva elrohant a szobájába, előkapott egy bőröndöt és pakolni kezdett. Fél órán keresztül álltam a lépcsőkön, szótlanul, némán, fel sem fogva az egészet. Csak Lénalobélia oldala lebegett előttem és hogy ők tudják. ők rájöttek. Ők mindent tudnak...
Amire pedig úgy már felfogtam volna, hogy miiiivaan..mitörtént, éppen felébredeztem és a valóságban folytatódott tovább...Rápillantottam az órára, fél hat volt. Alig tudtam magamhoz térni. Felkeltem, szörnyet láttam a tükörben, majd kimentem a szobából, körülnéztem. Anya már elment dolgozni, ma korán indult.
Most ha ezt valaki elolvassa, lehet hogy hülyének néz vagy nem is tudom, de ez akkor, abban a pillanatban olyan szörnyűséges volt...És még most is a hatása alatt vagyok. Vajon tényleg így reagálna rá, ha kiderülne? Mi történne? nem, nem reagálna úgy...vagy mégis? Ez az, amit soha, de soha, de soha nem szeretnék megtudni....Belehalnék, ha rájönne valaki. Már három éve titkolom a családom elől, az egészet.
Itt most amúgy nem erre a "normális" fogyókúrámra kell gondolni, hanem én tettem ám egyéb szörnyűségeke tis és az az álombeli poszt is egy nem túl szép dologról szólt. Ez kicsit inkább a durván önkínzós időszakomra vonatkozott, de annyira, annyira rossz volt...
Én nem akarnék magam miatt semmi bonyodalmat...Nem vagyok beteg....Már nem is csinálok durva dolgokat se, azt hiszem....Nem vagdosom a kezemet és nem hasítok mély vágásokat a húsomba sem, már régóta nem. Nem is hashajtóztam már jó ideje nem, nem is akarok, nem, nem, nem.
Csak végre vékony szeretnék lenni....most az egyezer tényleg és meg is fogom csinálni. Normálisan, szépen, lassan, jól, remekül, csodálatosan. Egyszer pedig büszke leszek magamra, vékonynak látom majd magam, elfogadom és azt is megígértem, hogy egyszer szépnek is fogom látni magamat, hát hogyne. Na de tényleg, egyszer biztosan...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése