Sosem gondoltam, hogy eljön ez a pillanat. Közel valóban három év után. Sosem gondoltam, hogy képes leszek rá. Sosem gondoltam, hogy eljutok idáig valaha is. Soha , soha, soha. vagy még ha picit talán mégis, akkor sem. Pláne arra nem, hogy most majd, így, hirtelen.
2013. szeptember 22. 23:55.
Minden bátorságomat összegyűjtve lementem a nappaliba. Ott voltak a szüleim.
- Mondanom kell valamit.
- Mit?
- Azt hiszem, hogy...mostanában nagyon nem vagyok jól.
- Ez pontosan mit jelent? - kérdezte anya csodálkozva.
Én pedig sírtam és sírtam és beszélni kezdtem...Hogy nem vagyok jól...félek magamtól..gyűlölöm magam...elakarok menni pszichológushoz, mert ez így nem megoldás. Nem tehetem tönkre az életem, nem lehet. És ami csak eszembe jutott, mondtam. Igen kevés dolog, mert akkor nem nagyon tudtam mit mondani. Pedig úgy készültem rá...De hát akkor nem ment. És sok mindent mondtam bizonyos dolgokkal kapcsolatban, más problémákkal. Amik egyre csak rosszabbak lesznek, valóban. És meglepően teljesen megértőek voltak...ez nagyon meglepett....Nem szidtak le...és olyan fura olt az egész...Azt mondták semmi akadálya, hogy elmenjek valakihez.
És itt jön egy probléma. Ami nem is az, de is. Mindenről beszéltem, csak az evészavarról nem. Én ezt továbbá sem akarom teljesen, hogy megtudják vagy mi. Vagyis majd még írok róla, csak ennyi, hogy nem ezért fogok elmenni orvoshoz főleg, hanem a másik ezer dologért.
El sem akartam hinni, hogy én ezt tényleg megtettem. Még napokig csak bambultam. Olyan hihetetlennek tűnt ez számomra, hogy beszéltem...Ha nem is arról feltétlenül, de úgy igen...megtettem...valóban...
Büszke vagyok rád <3
VálaszTörlésFleur<333
Törlés