2013. szeptember 20. - Álom

A rákövetkező éjszakán nagyon rosszat álmodtam. Hát ez valami hihetetlenül nagy ráadás volt még az amúgy is nem komplett állapotomra. És egyre hülyébben éreztem magam, már tényleg féltem attól, hogy valami iszonyatosan nagy kárt teszek magamban, amit úgysem akarok. És jöttek a kérdések:

- Mi van, ha tényleg megőrülök?
- Ha most már ez egyenes út a depresszióba..mélyre...
- Vagy ha diliházba kerülök?
- Köz - és önveszélyes? 
- Elmebeteg?
- Ha nem veszem észre? 
- Mit is csinálok pontosan?
- Mi a célom?
- Mégis mi történik velem? Mi ez az egész?
- stb...

Néhányan furán néztek rám, nem a családom. Más emberek. Egyszer véletlen meg is hallottam, ahogyan kibeszéltek, pont az ajtó mellett álltam, úgy, hogy ők nem láttak.

- Látom, hogy van valami baja.
- De mi?
- Olyan szomorú mostanában..és nem tudom, mit tegyek...
- Hát, nem tudsz semmit tenni igazából. Ha nem mond semmit, hiába kérdezed, nem tudsz mit tenni.
- Hát igaz végül is...

Kérdezték, hogy hogy vagyok, de azt mondtam jól. Nincs semmi bajom. nem akartam, hogy tudják. Nem akartam, hogy rájöjjenek. nem akartam, hogy lássák. Nem akartam őket belevonni. Talán már fel is adták a végén.Talán azért kérdezősködtek, mert fontos vagyok, ha csak kicsit is. Vagy csak szánalomból, unalomból, pletykálkodási alapból? Minden megeshet. Bennem sajnos ott van még az a nagy távolságtartás. Nem is értenék ezt meg. Senki sem. Ők biztosan nem.