2013. február 12., kedd

Káprázatos.

Annyira jó érzés, amikor már ezredjére szembesül azzal az ember, hogy nincs senkije. Hogy nincs, aki támogatja bármiben. Akire mindig számíthat. Lehet ezer ismerőse valakinek, ha abból egy se normális. 

Így vagyok ezzel én is. És valóban jó érzés már megint arra elaludni, hogy milyen rosszul vagyok és mennyire egyedül érzem magam, és hogy nem veszek észre már lassan tényleg semmi jót. Pedig milyen pozitív ember voltam én valamikor...És milyen boldog....Dehát régen volt már az. 

Egyszerűen gyűlölöm azt, ahogyan kinézek. Sosem látom magam szépnek. Bár eltudnám egyszer fogadni azért mégis magam, valamiféle csoda folyamán...Dehát ez az, a csodára várok most is, és még véletlenül se hajlandóztatok lépni az ügy érdekében. De talán nem is akarom akkor igazán.

Pedig biztos jó lehet, ha valaki mindig mosolygósan ébred, boldog és megelégszik magával, elfogadja magát, örül a tükörképének, és nem foglalkozik ennyit önsanyargatással és önsajnálattal. És esetleg még az is, hogy megbízik valakiben tényleg nagyon és még közel is enged valakit magához. 

Hát, ezek lehetnek szépen, de valóban nem én vagyok. Talán egy ilyen komplett dolog már túl tökéletes is lenne. Fenesetudja...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése