Már nem is tudom, hányszor hogy s mint volt ez az egész hét. A szerda borzalmas volt, szó szerint, a többi majdnem elment. Hiányzik egy régi Lénuka, akit most próbálok visszahozni. Egy előadáson voltam, ahol bár más értelemben, de arra biztattak, hogy sose adjuk fel az álmainkat és mindig küzdjünk, mert a lehetetlen is lehetséges.
Nem akarom feladni, nagyon nem. Csak van amikor borzalmas ez az egész és nem tudom, hogyan tovább. Kicsit zavaros ez így most, de nem tudom kifejteni. Úgy mindenre értve. Csinálok hülyeségeket, meg nem is, meg megbánom, meg nem is. Tényleg borzalmasan összevissza minden.
Ma megint azért bőgtem hazafelé tipegve, hogy marhára hazugságban élek olyan szempontból, hogy Léna túl sokat foglal le az életemből és ugye igen csak titkos. És ez bár óvó intézkedés a környezettel szemben és egyszer talán vége lesz és sosem derül ki, de annyira rossz, amikor bizonyos dolgokról nem tudok normálisan beszélni senkivel. Mert vagy hazudok vagy hülyeségeket beszélek. Ez apróság is lehet, de komoly is.
Ennek a blognak pedig amúgy a fogyásról kéne szólnia, meg ilyesmiről, de hát hányszor elkalandozok...Félek, néha már túl feltűnő vagyok, pedig nem kéne. És igyekszem, de na. Semmi konkrétat nem írok, de közben mégis.
Nem vagyok komplett, az is biztos. Talán nem kéne írnom egy ideig...amíg nincs valami eredmény..vagy ilyesmi...de emellett meg annyira írnék 0-24 mindenről és közben mééégsem.
Léna, szeretlek! Ne csinálj hülyeséget! Pihenj, aludj sokat és ne gondolkodj annyit:)
VálaszTörlésHát, majd, talán:') <3
Törlés