..és a változás..

A mai nappal egy hihetetlenül nagyot léptem előre. Sosem gondoltam volna, hogy erre bármikor is képes leszek, főleg hogy ennyi idő után...Ugyebár tagadhatom, meg minden, de fölösleges, evészavaros vagyok. Testem bár még nem nagyon mutatja, a gondolkodás, a felfogás és tettek is mind ezt bizonyítják. Magamat meg nyilván nem csaphatom be.

És akkor itt van a reális én...Aki tisztában van vele és nem akarja...de van egy nemtúlkomplett én is...aki meg nagyon ragaszkodik hozzá és hogy végre elérje a célját. A kettő pedig általában összecsap felettem és mindig csak rosszabb lesz. 

Pár hónapja írtam, hogy elszeretnék menni pszichológushoz, ugye. Ez azóta meg is valósult, bár más probléma miatt. Ma voltam ötödjére. El kellett telnie öt alkalomnak, hogy eljussak idáig. Összeszedtem az összes bátorságot, felvállaltam magam előtt, hogy minden bajom forrása az evészavar és ez így...nem biztos, hogy mehet tovább, talán.

És ma elérkezett a pillanat. Ma...elmondtam mindent...feltártam a múltamból olyan részleteket, amire sosem gondoltam volna. ma mindent bevallottam. Ma feltártam magamból egy hatalmas részletet. Elmondtam az egész evészavaros ügyet a pszichológusomnak. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek rá. 

Mostantól pedig...egyéni terápiát folytatok tovább. még nem fejeztük be az egészet, úgyhogy még 1-2 dolgon túl kell esnem. Utána pedig...hát majd kitudja...

Úgy döntöttem, meg akarok változni és jobb lesz majd. DE bennem vannak sajnos az ellendolgok is...Nem tudom, hó döntés volt-e...Vajon mi fog kisülni ebből az egészből...Ha baj lesz, azt sosem bocsájtom meg magamnak...Vagy ha megtudja a család, esetleg majd be kell vonni őket...Megbeszéltem vele, hogy szerintem javuló állapotban vagyok, pl. bulimia egyáltalán nincs már jelent, inkább nem eszek, az sem jobb.

De van bennem egy erős érzés, ami már nem akarja ezt. Aki meg akar változni. És van egy visszatartó is, hiszen már oly régóta tart ez az egész, hogy...Már a részem.

Fogalmam sincs, mi lesz, ha éppen nem depressziós állapotomat élem, akkor azt mondom, innen már csak jobb lesz, de mivel marhára fogyni akarok mellette és nem túl normálisan..Így egy kissé oximoron ez az egész. Őszintén bevallom, hogy bár megtettem a lépést, nem tudom, helyes e így vagy hogy jó lesz -e. 

Nem tudom eldönteni. Nem tudok még mit mondani. Félek, sírok, mosolygós, egyszerre mind. Nem tudom mit várjak ettől, magamtól, úgy mindentől. Mindkettő mellett ezer érvem van. én sem tudom pontosan.

Hát, majd kiderül...de ez egy akkora változás most, hogy még én sem fogom fel...Hiszen mindig én akartam mindent megoldani...De már annyira rámegy mindenre, hogy tudom, nem lehet...vagy mégis? Mégsem? Majd kiderül...